– Udvardi Erzsébet badacsonyi posztumusz tárlatára

Május vége van, a Badacsony friss zöldben, fölötte a valószínűtlenül kék égbolt, s a magasba sziklákat is eltakaró, zsendülő vegetáció alatt fut a Római út,  ahol a műterem-lakás szinte együtt lebeg a heggyel. Erzsi néniék kertjében ugyanott a sokszögletű, de körféle fapad, őrzik hűen fügebokrok, elvirágozva is orgonák, harangvirágok, tulipánok és fehéres ibolyák. Egyedül a pad melletti mandula hiányzik, hiszen növendékkorát alig élte túl, mert még aznap, amikor Tamás Pista bácsi meghalt, e fácska is elszáradt Erzsi néni döbbenetére. Amúgy –  Ottlik Géza szavával – minden megvan. Miképpen volt.     A kerítést nem drótból fonták, cserjék, égre nőtt bambuszok veszik körül a hajdani otthont.  A műterem-lakás is, amely nem úrhatnámságból volt hatalmas, hanem egyszerűen ekkora tér kellett Erzsi néni kompozíciói számára. Gondoljuk csak el: templomokba álmodta-készítette megbízásait. A bejárat előtt a holdviolácska. A műterembe lépve pedig a beérett áltermésű ágak fogadnak – régebbi nyarakból – júdásezüst pénzeikkel. A fémes hideg-ezüst színek nem csupán a téli évszakra emlékeztetnek, hanem már Udvardi Erzsébet  kolorizmusára is. Igen a forró-aranyszínű nyaraira. Nem illanhatnak el, hiszen orosz misztikusoktól – többek közt Trubeckoj hercegtől – és ikonfestőktől tudjuk, az aranyszínnek metafizikája van: jelképezi mindenek tartósságát, romolhatatlanságát, megbízhatóságát, vagyis örökkévalóságát. Míg Egry József fehér színnel, a rajzlapra nem vitt anyag hiányával jelezte az izzást, addig Erzsi néni magával az arannyal. Valódi arany-fóliával a szakrális képein.

 

A festmények ismerősek a hajdanvolt műterem és lakás falain, ismerősek itt, az Egry József Emlékmúzeum falai között is. Emitt tájkép az örsi öböllel, amire az emeletről nyílt Erzsi néni ablaka, amott a nádvágó a festményen. Tündéri realizmus, szinte Szécsi Margit versét van kedve dúdolnia a nézőnek: „Tó fölött és ég alatt / hűvös kékség bujdokol. / Tolong fehér felleg-falka, / körbefogja ég-akol. / Nádvágónak a világ: / nádas-szegte tó-világ, / ez a kékség szallagtalan / kalapuknál kék virág.” Udvardi Erzsébet 1963 és 1966 között Badacsonyban festett képeiből négy is szerepelt 1975-ben Keszthelyen a Balatoni Múzeumban Balatoni Képtár címmel rendezett, minden addiginál gazdagabb kiállításon. Bodnár Éva a Magyar Nemzeti Galéria és a Balatoni Múzeum balatoni tárgyú festményeiből egy kiadványt is szerkesztett, amely a mai napig mintául szolgál, ha valaki a legszebb Balaton-ábrázolások közül szeretne könyvet megjelenteni. Rang volt e tárlaton szerepelni, komoly elismerés  festőinknek akár egy-egy alkotással is bekerülni Szerelmey Miklós, Telepi Károly, Benczúr Gyula, Mészöly Géza, Szinyei Merse, Egry, Bernáth Aurél, Halápy János festményei s rajzai közé. Három másik Udvardi-kép (Szőlőhegy télen, Nádcsomó és a Sirató) társaságában válogatták be az ítészek a Nádvágót.

 

Udvardi Erzsébet, Badacsonytomajon alkotott 1959-től, s ahogy az évek teltek, egyre többet és mélyebben foglalkoztatta őt is a tó és a bazalt világa. Bármerre is szerepelt képeivel a nagyvilágban: Bécstől Velencén át Új-Delhiig, a Balaton partjához mindvégig hű maradt.

A Duna partjáról a fővárosba ment, onnan ideérkezett. A pillanatot az akarattyai partoknál, amikor eljegyezte őt a Balaton, illetve igent és hűséget fogadott a tónak, elmesélte nekünk, többen is megírták. Ám a hatvanas évek elejéről Erzsi néni alakját idézni hadd lapozzam föl Tatay Sándor sorait. (Azon kapom magamat, hogy őt is legszívesebben Sándor bácsiztam volna…) A hatvanas évek első felére így emlékezett vissza Tatay Sándor: „…feltűnt nekem egy lány, akit nemegyszer láttam botladozni nagy mappájával a Kisfaludy út macskakövein, mert az embernek idő kell és néhány ficam, míg megszokja a mi hegyünket a bokája. De ő kitartó volt. És nemsokára megismertem akkori képeivel együtt egy petúniás teraszra, nagy panorámára nyíló kis szobában, melyet az állami gazdaság juttatott neki. Ott elkezdett meséltetni a hegyről… [És] megszülettek az első képek. Barnásan sötétlő őszi hegy a présházak messze tündöklő fehér foltjaival. Aztán a munkálkodó badacsonyi emberek jellegzetesen szép mozdulatai, ahogy vizet merítenek a kútból, ahogy hordót emelnek, puttonyt vesznek a vállukra, szép ívű hajlással belevágják rövid nyelű kapájukat a nehéz, köves földbe.”

Tatay Sándornál Egry József óta aligha ismerte valaki jobban a Badacsony világát. Sándor bácsi tudta csak igazán milyen a szürke bazalt színe, ha fölkéklik. Pedig nem tanulta a színdinamikát Nemcsics Antal tanár úrtól, bár Pápáról bizonnyal ismert minden festőművészt. Erzsi néni badacsonyi tanítványból mesterei testvérmúzsájává vált. Vajkay Aurél, aki pedig a balatoni hegyközségeket ismerte úgy, mint tenyerét, szintén meghallója lett az Udvardi-festmények legtitkosabb üzeneteinek is: „A bazalt adja a sötét tónusokat, az őszbe boruló szőlőhegy, a nádas olykor a sok rozsdavöröset, a klasszikus ókorig visszanyúló kultúra tanácsolja a ragyogó színeket. Mesevilág voltaképp, ami Udvardi Erzsébet képeiből árad, legendák sorozata, amilyent csak egy szerető édesanya tud a gyermekeinek elmondani. Olyan felnőtt gyermekeknek azonban, akik már két világháború rémségeit megélték, s most balsejtelmeik elől anyjukhoz menekülnek. Csak asszony tud ilyen megható szépen a felnőttekhez szólni, meséket mondani, csak nő tud ennyire szeretetteljesen mozdulatokban feloldani emberi alakot. Gondoljunk csak a badacsonyi betlehemesek (vagy inkább Háromkirályok) egy varázslatos éjt sejtető világára, vagy a parázsvivő nő gyengéd mozdulatára. S a tágranyílt szemek messzibe vesző tekintetükkel az ókor jósnőinek legendáit idézik. Az asszony magában érzi az élet titkát, s mindennél jobban tudja értékelni. szeretni ezt, s ez az életszeretet sugárzik Udvardi Erzsébet képeiből.”

 

Udvardi Erzsébet 1970-ben már egészen kiforrott, egyéni stílusával, sajátos, senki máséval össze nem téveszthető képi világával lepte meg a közönséget a Tihanyi Múzeum falai között. Sokan ismerték már, de sokan még nem.  Kiállítását É. Takács Margit rendezte, a megnyitót pedig Tamás István mondta. Itt álljunk meg egy pillanatra! Tamás István a hatvanas évek második felében Udvardi Erzsébet diófája (pontosabban, Tataytól jól tudjuk már, a tanács által kiutalt ház kertjének a diófája)  alatt tűnődött Udvardi Erzsébet festői világán. E tihanyi Udvardi-kiállítás megnyitására készült írásával. Laudáció volt ez a megnyitószöveg a javából, de valami más is. Szerintem voltak néhányan, pontosan nem tudom, mert akkoriban 10 esztendős valék, akik kihallották ott, a templomhegyen, akkor, a hatvanas években festett képek gyűjteményes bemutatásán a művészettörténeti szakszövegbe szőtt vallomást. Azokból a bizonyos irodalmi áthallásokból következtetek, hogy nem sokat tévedtek, akik et nem ért váratlanul, hogy Tamás István négy esztendő múlva elveszi feleségül azt a művésznőt, akinek éppen a festményeit kell az érdeklődők figyelmébe ünnepélyesen ajánlania. Emígy: „…a jelenalkalomra fordítva a szót, gyökerébe elfojtom minden tudós gondolat ellenszenves kísértését: jó-e nézni ezeket a képeket?  Nagyon jó. Miért? Nem tudom. Csak jó. Persze most hazudtam, a hatás kedvéért. Igenis, hogy tudom. Mert szépek.”

 

Nincs szükség filológiai nyomozásra, anélkül is látnivaló, hogy Tamás István prózasorai nem csupán Erzsi néni alkotásai, de Juhász Gyula szerelmes költészete felől is kaptak fényt:

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen,

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

 

S a kezdetben baráti és szellemi kapcsolatból valóban, 1974-ben házasság lett.

 

Ám előreszaladtam, remélve, hogy Udvardi Anna már Erzsi néninek a hetvenes években született festményeiből tervezi a harmadik tárlatot.  Addig is maradok a hatvanas éveknél, mivel maradandó művek kerültek ki Udvardi Erzsébet tomaji műterméből. Az írástudó tudósítók időben felfigyeltek arra, hogy nem akármilyen szellemi üzenetük van ezeknek a festményeknek, túl a szépségükön. Koncz István például a metaforikus, vagyis inkább szimbolikus látásmódot üdvözölte, amelyből a Vajkay Aurél emlegette legendavilág teremtődik. Jelképpé lesz az Udvardi-festményeken az édesanya alakja, vagy bármelyik badacsonyi figura: „… lenyűgöző darabja: az Anyám című. Nem egyszeri-egyedüli; egy kissé valamennyiőnk édesanyja, aki mintha nem is a Balaton, hanem az idő végtelen partján ülne. S jelképpé nő a legmindennapibb természeti jelenség is, a Szél, az Eső, a Cserje. Az összehajtható hármas „oltárkép” Királyi jegyeseinek szeméből inkább a hajdanvolt vincellérek unokái mosolyognak ránk megkapó bájjal…” Udvardi Erzsébet legszívbemarkolóbban tán éppen szüleit örökítette meg. Édesapját és édesanyját. Apám cípű portréjáról Vajkay úgy vélekedett, hogy „a legsikerültebb magyar arcképmások közé tartozik.” Hadd tegyem hozzá – katartikus látványként méltó párjai az Apám-nak az Anyám és a Rekviem. Utóbbi édesanyját láttatja, amint édesapját elsiratja. A ravatal mögött akár horizont is lehetne, vagy éppen a másik világot elkerítő sövény, amilyen a műtermet körülvevő bambusz-sor, de ez a sűrű sötét vegetáció az az erdő, amibe az emberélet felénél már Dante is majdnem beleveszett. S valahol az ágak között egy Nap, de csak annak süt teljes bolygóként, aki túljut a rengetegen. A középkori siratóverseink, a planctusok szomorúsága és egyben élet- és öröklét-igénylő reménykedése jelenik meg a Rekviem című festményen. Csodáljuk meg e beköszöntött nyárban, most, ám remélem, hogy a következő esztendőkben egy jövendő Udvardi Erzsébet Emlékház féltett kincse is marad, mindnyájunk becsülendő kultúrörökségeként.

 

Kedves Badacsonyiak, Kedves Vendégeink! E kiállítást Udvardi Erzsébeték családi barátja, a költő Simon István lírai sorainak idézésével szeretném megnyitni, kérem, az ő vallomását is tartsák éppolyan igaznak, mint Vajkayét, Tatayét vagy Tamás Istvánét, mert egyszerűen és hasonlóan: szép!

„Udvardi Erzsébet képei előtt arra gondolok: milyen is az emberi lélek viszonya az időhöz és a földhöz? Választ nem várok. A művészet nem tudomány. S azt mondom – bevallom, kissé megilletődötten a látványtól – hogy európai festészet teremtődött a művész badacsonytomaji műtermében. Áttetsző lírája mögött a táj szelleme, a történelem, a múlt. Eltűnt idők fényessége, vizek csillogása, hegyek mozdulatlansága, a Biblia szépsége és örök igazsága –, a múlt és a jelen, amiként ő látja. Szülőföldünk, szeretteink, s a balatoni világ: ecsetje nyomán tiszta tükörben. Pillanatok szépsége és szomorúsága. Gondolat, érzelem: amennyi az ember szemsugarában és a szívében megfér.”

 

Végezetül annyit csupán: 43 esztendeje Simon István temetésén láttam, hogy Udvardi Erzsébet óva öleli a költő árván maradt fiát.

Udvardi Erzsébet angyalait kérem, hogy ebben a tájban szépen megmaradnom már az ő festett angyalai öleljenek!

Németh István Péter